Cseri Kálmán: A kegyelem harmatja

Így szoktuk-e hallgatni az igehirdetést, hogy azt maga Jézus mondja nekünk az igehirdetőn keresztül? És azzal a bizonyossággal szólunk-e mi is róla másoknak, hogy egyszerű szavainkon keresztül Ő maga tud megszólítani embereket? Amikor ez valóban megtörténik, egyedül neki adunk-e dicsőséget? Így hallgatni, így hirdetni az Ő igéjét, és így dicsőíteni Őt - ez következik mai igénkből.

Sok kétség van Jézus mai tanítványaiban is, hogy esetleg nem tudnak jól fogalmazni, bölcsen válaszolni kérdésekre, megfelelően beszélni róla. Jézus első tanítványai közül többen írástudatlanok voltak, s néha nehéz helyzetben kellett helytállniuk. Jézus így biztatta őket: „ne aggódjatok amiatt, hogy miképpen vagy mit mondjatok, mert megadatik nektek abban az órában, hogy mit mondjatok. Mert nem ti vagytok, akik beszéltek, hanem Atyátok Lelke szól általatok." (Mt 10,19-20) Ez mára is érvényes, bízzunk ebben!

Amikor elkezdték szolgálatukat, a következőt tapasztalták: „hirdették az igét mindenütt, az Úr pedig együtt munkálkodott velük, megerősítette az igehirdetést a nyomában járó jelekkel." (Mk 16,20) De az igen művelt Pál apostol sem magától akart szólni, hanem azért imádkozott: „adassék nekem az ige, ha szóra nyitom a számat" (Ef 6,19).

Ne tartson tehát vissza bennünket semmi attól, hogy közöljük az Isten szeretetéről szóló jó hírt másokkal! Egy meghívást kell átadnunk, s amikor ezt tesszük, mindig bizonyosak lehetünk abban, hogy maga a meghívó, az Úr Jézus Krisztus szól rajtunk keresztül, s hitet is Ő tud támasztani azok szívében, akikhez küldött.