Címke: Belföld

Szólhattál volna
…mégsem az elején kezdem a történetet, hanem inkább egy friss élménnyel.

Zsúfolásig telt templom, a pótszékeken is ülnek, a karzaton tolonganak, még a csilláron is lógnak a hívek. Szeptember második hétvégéjén családi istentiszteleten köszönt el a fasori református gyülekezet Végh Tamástól; a hatvanhét éves lelkipásztor nyugdíjba vonul. Szolgálatának elmúlt csaknem két évtizedét a Fasorban töltötte, bár ahogyan a búcsúprédikációjában fogalmazott: úgy elröpült az utolsó harmincöt év, hogy észre sem vette.
– Uram, szólhattál volna, akkor jobban odafigyelek – mondja nevetve a szószéken, és nem késik a tanulság sem: „Senki sem tudta volna annyi ajándékkal megtölteni ezt a harmincöt évet, mint ahogy Isten tette gondoskodó szeretetével.”

Égő szívű ember
Végh Tamás széles gesztusokkal prédikál, nem lehet rá nem figyelni, itt aztán biztos nem kalandozik el az ember gondolata. Mulandóságról, bűnről, megbocsátásról és Jézusról beszél, valamint a gyülekezetről, amelyben új életek születtek. Az ünnepi istentisztelet szinte véget nem érő köszöntésekkel zárul, utódja – Somogyi Péter lelkipásztor – égő szívű embernek nevezi Végh Tamást, akinek szíve az evangéliumért dobog. Bár a nyugdíjba vonuló lelkész mindenkit megnyugtat, hogy nem búcsúzik végleg a Fasortól, egyre több zsebkendő kerül elő, és nem kell sokat forgolódnom, hogy észrevegyem: meglett férfiak is könnyeznek a padsorokban.

Mindennek vége?
Nyugdíjba vonulása alkalmával Végh Tamást arra kértük, hogy meséljen életéről. Nem ér meglepetés, hogy a sporttal indít, hiszen – mint mondja – az 1960-as római olimpia meghatározó dátum a hitre jutásában.
– 1960. szeptember 4-e a megtérésem napja. Lelkész édesapám vasárnap délelőtt Pál apostol korinthusbeliekhez írott leveléből prédikált a templomban.„Én azért úgy futok, mint nem bizonytalanra: úgy viaskodom, mint aki nem levegőt vagdos.” Képszerűen beszélt arról, hogy tele van a római olimpiai stadion, eldördül a rajtpisztoly, és futnak a versenyzők a pályán, majd innen valahogy „átkapcsolt” az örökkévaló versenypályára. Pont arra, ami engem akkor már régóta foglalkoztatott: mindennek vége van egyszer, a meccsnek, a mozifilmnek, de mi lehet az, ami nem mulandó? Azon a délután ketten voltunk otthon édesapámmal, és megkérdezte tőlem, hogy nem szeretnék-e azon a pályán menni, amiről délelőtt beszélt. Akartam. Együtt imádkoztunk, és őszintén kértem Istent, hogy bocsássa meg bűneimet. Az ima után úgy álltam fel, hogy éreztem: elementáris változás történt az életemben, békességem lett. A változást hamarosan észrevette a környezetem is, nyugodtabb, vidámabb, kiegyensúlyozottabb lettem, mint korábban.

A kommentátor
A foci azért maradt el az életemből, mert súlyos tüdőbetegséget kaptam, ami miatt eltiltottak az aktív sporttól. 18 évesen megoperálták a tüdőmet. Hálás vagyok Istennek, hogy ezután soha nem volt problémám vele – folytatja a lelkész.
– Gyerekkoromban jó ideig arra is gondoltam, hogy akár a híres kommentátor, Szepesi György utódja is lehetek, mert szenvedélyesen tudtam meccset közvetíteni. Sokszor szórakoztattam másokat is ezzel, sőt saját magamat is a templomban, ha unalmasnak találtam az igehirdetést. A sport azonban megtanított arra, hogy teljes odaadással, kitartással, céltudatos munkával és a fair play szellemében éljem az életemet.

A jó gyerek
– Nekünk magától értetődő volt, hogy amikor serdültünk, kerestük a hivatásunkat és a társunkat. Valahogy egyszerűbb volt az élet, mint most, munkanélküliségről nem is hallottunk.
A sokat emlegetett szenvedélyességét Istentől kapott adottságnak tartja, mint mondja, a párját is naponta elhalmozta szerelmes levelekkel, de már egészen kiskorában is bármit tett, ezer százalékkal tette.
– Jó gyerek voltam, de sokszor okozott galibát, hogy ruhámat szaggatva a pocsolyákon át rohantam ki az utcára, mert látni akartam, hogyan hajtják a disznókat. Egyszer majdnem megfulladtam egy kanálisban, máskor magamra rántottam egy sírkövet a temetőben, a húszéves szülinapomon a barátommal motorozva buktunk, és én átrepültem a feje felett – sorolja a „jógyerekes” történeteket, végül áttér a lelkészi szolgálatára, amelynek egyik leghosszabb epizódja 1976-tól 1995-ig tartott Fóton.

 

A formálódás
– Volt idő, amikor félrevittek különböző modern teológiai elméletek. Akkoriban azt gondoltam, hogy majd fölfedezek valami szélesebb ívelésű dolgot, nagyobbat teszek, mint amit a szüleim vagy a tapasztaltabb lelkészek. Három kiemelkedő igehirdető volt akkortájt Budapesten: Gyökössy Endre, Farkas József és Joó Sándor. A pasaréti lelkészt – Joó Sándort – élmény volt hallgatni: kristálytisztán beszélt, fölment a szószékre, és olyan miliőt teremtett, hogy ott mindenki tudta, helyén van az Úristen.

Szabadon hirdetni
Végh Tamás a fóti időszakról úgy tartja, hogy bár sok mindent felépítettek, mégis azt érezte öt év után, hogy kifulladt. A felesége, Julika azt mondta neki a folyamatos lótás-futásról, hogy „ez a güzülés, amit keresztyénség címszó alatt csinálsz, nem vezet sehová”.
– A feleségem is kifáradt, éppen elege lett a papné életből, amikor elhívták őt egy csendeshétre Biatorbágyra, ahonnan egy kicserélt asszonyt kaptam vissza. Később én is Torbágyon változtam meg. Ott jöttem rá, hogy eddig az embereknek akartam tetszeni, megfelelni, de ez nem helyes út. A menő lelkészt lenullázta Isten. 1983 márciusában jöttem haza a csendeshétről, és azután olyan szabadon hirdettem az igét, mint még soha. Nem függtem senkitől, és nem érdekelt, hogy ki mit szól. Bocsánatot kértem a fótiaktól az elmúlt időszakért, és ettől az időponttól változott meg a gyülekezet is; ezután számos megtérést és csodát, lelki ébredést éltünk át.

Azért jön, hogy térítsen
Végh Tamás 1995-ben lett a fasori gyülekezet lelkipásztora. Eleven gyülekezetet hagyott hátra Fóton, egy eklektikus, feszültségekkel teli budapesti helyzetért. Szinte kiüresedett templom és megfáradt gyülekezet várta a Fasorban.
– Egy lelkésztársam mondta nekem, hogy az a hír járja, csak azért akarok a Fasorba menni, hogy mindenkit megtérítsek. Mondtam is neki: „Te Gyuszi, jól jön ez még nekem egyszer az Úr előtt, ha ilyeneket terjesztenek rólam.”A Fasor egyik nagy előnye volt, hogy tulajdonképpen nem volt mit elrontani rajta. Szépen fejlődni kezdtünk, egyre többen jöttek a templomba, ma már hatszázan járnak hozzánk. Lelkészi szolgálatom legnagyobb eredményének magát a gyülekezetet tartom. Azt a kegyelmet, hogy a Fasorban a különböző karakterű lelkésztársakkal együtt szeretetben, konstruktívan tudtunk dolgozni. A gyülekezet bárhol néz ránk, azt látja, hogy együtt harcolunk és dolgozunk. Csak azt lehet hitelesen továbbadni az embereknek, amit magunk is átélünk, megtapasztalunk: Isten végtelen kegyelmét.

A ráadás
– A legdöntőbb momentum egy lelkész szolgálatában, hogy látnia kell a differenciát az egyházépítés és az Isten országának építése között. Nagy hangsúlyt kell fektetni az igehirdetésre, hogy hulljon a mag, mert sok a veszteség, de maradjon mag, amiből élet születik. Sokszor mondták rólam a hívő közösségek miatt, hogy „jó fej ez a Végh Tamás, kár hogy ezek közékeveredett”, az újjászületés azonban nem kegyességi irányzatok kérdése. Aki Jézust szívből hirdeti, azzal egy a szívem.

 

Végh Tamás két nagy „ébredést” élt át lelkipásztori szolgálata alatt. Ahogy mondja: minden más csak ráadás.

írta: Fekete Zsuzsa
Fotó:Füle Tamás, Sereg Krisztián

Forrás: http://www.parokia.hu/hir/mutat/5861/